Megvan az új kedvencem a gyógytornás foglalkozásokon! Ez nem más, mint egy gyógyászati segédeszköz, melynek neve: Jumper. Így néz ki a valóságban:
A tegnapi gyógytorna fénypontja volt, amikor közel kerülhettem hozzá. Korábban már figyeltem az előttem haladó rehabilitációs pácienseket ahogy használják és még irigykedtem is rájuk. De most, tegnap végre én következhettem és a kezembe vehettem! Bemelegítés után az első feladat mindössze annyi volt, hogy páros lábbal ugorjak fel rá. Letettem, mögé álltam, aztán beindult a háború. Ugorjak? Ne ugorjak? Mi fog történni? Vajon lecsúszik róla lábam? Vajon bírni fogja az oldalirányú terhelést az új szalagom? Minden ilyen bizonytalan dolog cikázott a fejemben és kialakult a félelem. Ekkor eszembe jutott, hogy milyen sokan vannak akik meglepődve hallgatják, hogy 4 hónap után nekem még mindig gyógytornára kell járnom. Tudom, hogy sokan vannak, akik 4 hónap alatt visszatérnek a hétköznapi életbe, aztán meghagyják az agyukban a korlátokat és örökre lemondanak a szabad és önfeledt mozgásról, sportról, vagy éppen néhány egyszerű gyakorlatról. Erősítettem magam, hogy én nem szeretnék bemenni ebbe az utcába. Kaptam kintről a bíztatást és a pszichémben zajló háború végkifejlete felé robogtam szélsebesen. Továbbra is bízva a Jóistenben, elfogadva, hogy jó munkát végzett az orvos a műtét során, elfogadva és meggyőződve arról, hogy a Gyógytornászok kiváló felkészültséggel, nagy rutinnal, kellő empátiával álltak hozzá mindig a dolgaimhoz, döntöttem. Döntöttem, hogy lesz ami lesz, ugrani fogok! Nagy levegő, a figyelmem öszpontosítása a jumperre, elrugaszkodás és megérkezés.
Valahogy így nézhettem ki ekkor kívülről:
Belül nagy eufória kerített hatalmába. Olyan öröm és boldogság, amit a teniszpályán aratott egy-egy nagyszerű ütés után éreztem. Megvolt az áttörés, mely újabb mérföldkő a rehabilitációs folyamatban. Sokat ugráltam, innen-onnan, jobbra-balra, előre-hátra. Az ugrálókötelezéshez is megjött a kedvem!
Ahogy ezzel végeztünk, jött a következő érdekesség: A létra! Először nézegettem a plafont, hogy ugyan milyen létrára fognak itt mászatni engem, de aztán előkerült. Kiderült, hogy nem magasságban (vertikálisan), hanem a földre lefektetve (horizontálisan) fogjuk használni. Így néz ki egyébként:
Először csak sétálni, utána pedig ugrálni, valamint egyéb érdekes és dinamikus feladatokat kellett végrehajtani. Nagyon tetszett ez is. A torna új dimenziója nyílt meg ezáltal. Itt azonban van még egy feltétel, mégpedig az, hogy a viszonylag kicsi tornateremben csak akkor alkalmazható, ha rajtam kívül legfeljebb 2 ember tornázik éppen. Különben nem férünk el. Tegnap szerencsém volt, minden feltétel adott volt a jó munkához.
Este még letekertem 23 km-ert, valamint résztvettem az első 60 perces kocogós edzésemen is. Erről majd csak a jövő héten tervezek írni.
