Mikor tegnap délután megszabadultam a csövektől, kezdett kisütni a nap. Egészen addig sütött is, míg - pont két óra pihenés után - jött a nővérke, hogy "talpra magyar!". És ezt tök komolyan gondolta! Tájékoztatott, hogy szintidő nincsen, egyedül a két mankóval kell a küldetést teljesíteni. A cél a mellékhelyiség, felmentés csak akkor van, ha szédülök. Nem szédültem. A technika a következő: felülök az ágyon, a jó (jobb) lábfejet becsúsztatom a bal achilles alá, óvatosan megemelem és szépen kifordulok 90 fokos szögben az ágyon. Fenekem, az ágy szélén, lábaim a két ágy között. Ekkor - fásli ide vagy oda - a vér megindult lefelé. Ez pedig azzal jár, hogy pontosan be tudom határolni a furatokat, csavarokat, meg mindent a lábamban. Felálltam. Ekkor érzékeltem, hogy milyen sokat is gyengültem egy-két nap alatt. Èreztem a lüktetést mindenütt, amit megpiszkáltak. A küldetést teljesítettem, a megtett távolság hat méter volt. Azt a tanácsot kaptam, hogy egyszer még járjak egyet estig, és fogadjam el, hogy mindig egyre kevésbé fog fájni.
Így is lett, este nyolc előtt megismételtem az "utazást" és még a mosakodásra is maradt erőm! Ezt sem gondoltam volna még kora délután. Este nem volt vizit, viszont a gondolataimat lefoglalták az otthoni dolgok. Volt egy komoly üzemzavar a munkahelyemen, a kórházi ágyból 28 hívást bonyolítottam. Az otthoniaknak kijutott a "jóból", ezúton is köszönöm a helytállásukat.
Éjszakára kaptam fájdalomcsillapitót, gyulladás csökkentőt és még altatót is. De hiába. Nem volt kényelmes sehogy, ha mozogtam fájt, és agyaltam az otthoni havária helyzeten. Talán kettőtől már jó volt minden, akkoriban tudtam elaludni, és reggel hatig aludtam is. De jó volt!!!
Láttam a kommenteket a blogon. Köszönöm a bátorítást, biztatást és a személyes üzeneteket és telefonokat is. Tegnap már volt kedvem és lehetőségem kinyitni a Federer könyvet is és két fejezetet el tudtam belőle olvasni. Na ez is már a gyógyulás jele!
Jó hangulatban ébredtünk reggel hatkor. Az SMS üzeneteket elolvasva megnyugodtam, hogy tegnap este 10-re már helyreállt a rend otthon. Ma reggel is már én adtam be a szurit magamnak. Ez volt a második alkalom, kezd rutinná válni.
Tegnap olvasgattam a műtéti eljárásokról a neten. Ott láttam meg, hogy a keresztszalag műtétek száma Magyarországon már több, mint 4 ezer db/év. Pár éve az még csak 1200 körül volt. Vajon mi lehet az oka ennek a dinamikus növekedésnek? Van aki szerint kevesebben fogadják el, hogy keresztszalag nélkül akarjanak tovább élni, fejlődnek a műtéti technikák, de talán abban is van valami, hogy a "gépjárműves" életvitelünk hatására ezek a szalagok már nem olyanok, mint akár a nagyszüleimé voltak. Ma már a hétköznapokban nem úgy közlekedünk, nem úgy használjuk a lábunkat sem, mint elődeink. De hát ezekről az élet más területein is tudunk példákat hozni, csak egy kicsit bele kell gondolni.
Jött a reggeli vizit 7:30-kor. A kötöző nővér eltávolította a kötést a lábamról, akkor készítettem ezt a fényképet:
Ezután megjött a doktor úr, aki megszúrta a térdem és 70 ml váladékot, folyadékot szívott le. Jó, hogy nem volt túlzottan véres. A szomszéd lábából 120 ml tömény vért szívott le. A saját szememmel láttam. Doktor úr elégedett, holnap hazaenged, azután vár kontrollra kedden. Hála Istennek!
Megjött a reggeli. Két szelet kenyér, két vaj, egy szelet párizsi és tea:
Terveim szerint este még írok, főként arról, hogy milyen volt a gyógytorna!
Kellemes napot Mindenkinek!
