Változtattam a bejegyzések számozásán, hogy jobban követhető legyen. Bárhogy is osztottam vagy szoroztam, az idő szempontjából három perspektívát is vezetni szeretnék. Az első az, hogy a balesettől mennyi idő telt el. A második - ami szerintem sok lábadozónak leginkább számít - a műtéttől eltelt idő, napokban kifejezve. A harmadik - ami meg leginkább szerintem nekem fontos - a kitűzött célok teljesítéséig hátralévő napok száma (ez utóbbi kettő összegének mindig 180-at kell kiadnia). A jövőben ezeket az alcímben fogom szerepeltetni, míg jobb megoldást nem találok.
Otthon, édes otthon! Tényleg jobban gyógyul a beteg a saját ágyában, szerettei között. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ismét itthon lehetek! Érzem, hogy napról-napra, óráról-órára erősebb vagyok. Jó dolog, hogy nincsen gipsz, nem kell várni a csontok meg egyebek összeforrására. Gyakorlatilag a mozgásbeli kötöttségemet két korlát határozza meg számomra. Az egyik a fájdalomtűrő képességem, a másik pedig az, hogy mennyi fizikai erőt tudok csoportosítani az egyes izmokba. Jó érzés, hogy családtagjaim azonosultak a céljaimmal, drukkolnak, támogatnak mindenben, de nem kívánnak asszisztálni egy "kényelmes rehabilitációs programhoz". És igazuk is van. Renátától, a kórházi gyógytornásztól megkaptam a lapot, hogy milyen feladatokat kell itthon elvégezni. Csinálom is, amikor csak eszembe jut és a helyzet alkalmas rá. Az egyik első alkalommal például Zsombor fiam olvasta fel, hogy mi a gyakorlat, Kata lányom meg számolta egyesével a gyakorlatokat (mindenből 10-et csináltunk). Nagyon cukik voltak! A gyógytorna szempontjából szükséges fájdalomkorláthoz még annyit tennék hozzá, hogy a kórházban kapott gyakorlati leírás első oldalának alján ez a szöveg van: "...a gyakorlatokat fájdalomhatárig, illetve egy kicsit azon túl kell elvégezni..."
Az éjszakák jobbak, de ez még nem az igazi. Hasra még nem tudok fordulni és ez nekem nagyon hiányzik. Viszont az álmaim már kezdenek normális kerékvágásba kerülni. Első itthoni éjszaka már álmodtam arról, hogy futok. Azután az álmomban "eszembe jutott", hogy friss műtöttként nem kellene a Kodály iskola mellett nekem futkározni, ne kockáztassam a főorvos úr kiváló munkáját! Egy másik álomképben pedig a (fotós) Péter barátomat tanítottam teniszezni. Épp a helyes csuklómozgást gyakoroltuk. Megmosolyogtató igaz? Most, hogy leírom, én is mosolygok magamon.
A tegnap reggeli "hasbaszúrással" megvártam a fiaim figyelmét is. Nem kínozni, dramatizálni akarom Őket vagy a helyzetet - ne vessetek meg érte - pusztán szeretném, ha a tanulságokat ők is le tudnák vonni. Az ember nagyon sok dologra képes, ha azonosul a céllal, és kitartóan végig akar menni az úton. És ezt nekik is tudniuk kell! Ha üzenhetnék a mai serdülőkorú fiúknak és lányoknak, akkor az üzenetem két legfontosabb része az emberi kapcsolatok tudatos építése és ápolása, valamint a kitartás és elkötelezettség gondolatai köré csoportosulna. Bízom benne, hogy lesz rá lehetőségem - formális keretek között is - a fenti értékek megvilágítására ebben a célcsoportban.
A vasárnapi Istentiszteletet a neten követtem. Köszönöm, hogy ismét kaptam imatámogatást. Aki kíváncsi a prédikációra, meghallgathatja itt.
A végén volt egy aranyos kisfilm házasoknak, hét percben. Az a címe, hogy "A szenvedélyes házasság titka". Érdemes megnézni, kattints ide! A szervezetről és a kurzusokról itt lehet tájékozódni: Katt ide!
Jönnek a visszajelzések a blogról. Megérkezett Tamás sítársamtól a személyi javaslata az úszásoktatóra is. Hamarosan sorra fog kerülni, ezúton is köszönöm Tamás!
Ma volt az első gyógytornám Kecskeméten. Több, mit harminc percet tudtam gépezni. Elértük a 96 fokot a hajlításban, mely a terveimnek megfelelő érték (szombaton 80 fokig, pénteken 60 fokig ment). A gépezés után a szőnyegen következett még néhány gyakorlat és már mehettem is. Hazafelé a "kispostán" megálltam felvenni egy ajánlott levelet. Kikászálódva a kocsiból bemankóztam, majd beálltam a sor végére, a 4. helyre. Mikor végzett az aktuális ügyfél, az előttem lévő két idős asszony megbeszélték, hogy előre engednek engem, mint mozgásában korlátozottat. Mosolyogtam, elfogadtam, megköszöntem. Érdekes érzés volt. A postás hölgy egyből azzal kezdte, hogy "már megint focizott?" Biztosítottam, hogy nem. "Síeltem!"
