Már nem terveztem írni ide a blogra, de csak nem bírom ki. Idáig kellett várni, hogy megszülessenek az első győzelmeim a városi teniszbajnokságban! Gyakorlatilag másfél év a műtéttől számítva. Múlt csütörtökön párosban, majd másnap egyéniben is sikerült győztes meccset játszani. Nagyon régen váratott ez már magára. Egyéniben eddig 9 meccs, 9 vereség volt a mérlegem. Se fejben, se technikában nem sikerült előrelépni. Valószínű, hogy túl is aggódtam a dolgokat, vagy éppen elkalandoztam meccs közben.

További jó hír, hogy úgy egy hónapja tudok már fájdalom nélkül játszani. Lehet, hogy meglepő, de sajnos ez az igazság. Május végétől minden játék előtt NICOFLEX-et alkalmaztam, jobb is volt, mint nélküle, de ma már erre sincsen szükség. Rendes bemelegítés után mehet a játék, hetente általában kétszer. 

A nyáron összeszedtem egy húzódást, mely achilles fájdalommal járt hetekig. Ma futottam 3 hónap kihagyás után 3,5 km-ert, így ismét kezdenek a dolgok a rendes kerékvágásba kerülni.

Azt hiszem, hogy most már tudom miért mondogatták sokan azt, hogy a teljes felépülés egy évig fog tartani. Úgy gondolom, hogy sok félreértés abból adódik, hogy minden embernek máshol van az a pont, amit a teljes felépüléssel azonosít. Van akinek ez azt jelenti, hogy visszazökken a hétköznapokba, van akinek azt jelenti, hogy visszatér a versenysportba. Talán ezért is van annyiféle történet a neten, annyiféle nézőpont a téma kapcsán. Így van ez jól, hiszen mindannyian különbözőek vagyunk. Sokat vártam ezzel a bejegyzéssel, mert nem szerettem volna elkiabálni a dolgokat. Az imént ránéztem a látogatottsági statisztikára, amiből azt látom, hogy naponta mindig van egy-két látogató itt a blogon. Remélem, hogy aki olvasta némelyik bejegyzést az kapott is valamit általa, mellyel az élete jobbra tudott fordulni. A visszatérő és a régi látogatók miatt is, valamint a történet lezárásaként is írom ezt a bejegyzést.

Legutóbb akkor írtam, amikor kitűztem a vastus medialis izomcsoport erősítését. Váltottam bérletet a konditerembe és hetente kétszer-háromszor jártam edzeni. Igénybe vettem szakember segítéségét, hogy a gépek használatát elsajátítsam. Két hónap alatt szemmel látható volt a fejlődés, örömöt és sikerélményt is okozott. Az edzések mellett kéthetente járok masszírozásra is, ahol nagyon alaposan meg van dolgozva valamennyi izom a lábamon és a térdem környezetében is.

Fentiek az általános rutinok voltak, de most inkább az alábbiakat szeretném kiemelni:

1. Múlt pénteken körbetekertük a Velencei tavat a családdal (33 km),
2. vasárnap futottam majdnem 3 km-ert a kisebbik fiammal (5:20-as ezrekkel),
3. hétfőn megmásztuk a Rám szakadékot (8 km) kirándulásként a teljes családommal,
4. és kedden el tudtam menni - 6 hónap után ismét - teniszezni.

Jól ment a sorozat terhelés, de azért semmi sem olyan mint volt a műtét előtt. Más a regenerálódás, más érzés az izomláz, mások a mozdulatok. Megfigyeltem, hogy ha kimarad a mozgás négy-öt napig észreveszem a hiányát a térdem működésében. Megfigyeltem, hogy vannak időjárás változások, melyek ott a műtéti hely környezetében "valamit mutatnak". Változatlanul igaz az is, hogy egy-két óra ülés után (akár íróasztal mellett, akár autóban) az első pár lépés során be kell "járódnom" és csak utána lesz ismét teljes értékű a működés.

Ezt nem panaszkodásnak szánom, pusztán már letisztult ténymegállapításnak. Ezzel kell együtt élni és ezzel lehet is együttélni. Boldogan és örömmel futni, kerékpározni, hegyet mászni, motorozni és még teniszezni is! Hálás vagyok ezért. Hálás vagyok azért is, mert sok dolgot tudtam felfedezni az életemben és sok értéket a környezetemben ebben az utóbbi egy évben. Megtapasztaltam az együttérzést, a bíztatást, a segítőkészséget a szeretetet, a barátságot az emberi kapcsolatokban. Ezek a felfedezések hozzásegítettek ahhoz, hogy a fejemben egy rendezettebb helyzet alakuljon ki, melyben az igazi értékekre épülnek a dolgok.

Tudom azt, hogy semmi nincs "véletlenül" és hogy, mindennek rendelt ideje van. Ráadásként pedig: "Akik Istent szeretik azoknak minden javukra van..." (Róma 8.28.)

Tíz hónap és három nap után ismét a szlovéninai síparadicsomban, Kranjska Gora-ban vagyok. Most nem sítáborban, hanem a teljes családommal karácsony előtti lazuláson. A kislányom azon a pályán tanul, ahol a történetem kezdődött:

Érdekes érzés. Én nem síelek, éppen a vastus medialis erősítésén dolgozom. Az izom erősítésben egyébként a szelektív ingeráram kezelést is alkalmazom (tens), mert ettől is várok javulást...

A hétfő esti kezelés után napról-napra jobban lettem. Ismét visszajött az a biztos érzés séta közben. Nagyon jó volt! Optimizmusom előretört, mígnem pénteken délután - amikor az iróasztalomtól álltam fel - az első lépés megint bizonytalanra sikerült. Megálltam, behajlítottam, kattanás és a rend helyreállt. Nem voltam túl boldog. Innentől kezdve ha nem is naponta, de elő-előjött, vissza és visszatért ez a rossz érzés. Alig vártam, hogy ismét mehessek Fehérvárra. Letelt a két hét, s már ismerős érzésekkel és nagy rutinnal feküdtem fel a kezelőasztalra. 

Doktor úr megállapította, hogy gyulladásnak nyoma sincs, felesleges (nem odaillő) folyadék sincsen benne. A fő bajom az, hogy a térdkalácsomat addig fogja félrehúzni a külső izom, ameddig a belsőt meg nem erősítem. Két héttel ezelőtt kimozgatták, felszabadították, ennek a hatását éreztem négy napig, aztán megint csak veszített a vastus medialis, tudniillik így hívják azt az izmot, mely miatt van ez az újabb kihívás számomra.

Hogy könnyebb legyen megértenem, profi gyógytornász segítségét kértem. Ő mutatta meg nekem ezt a képet:

Leegyszerűsítve a helyzet az, hogy a vastus medialis gyengesége miatt a vastus lateralis elhúzza a patellát (hétköznapi nyelvezetben térdkalácsot), és ez okozza a bizonytalanság érzést az első kattanásig, amikor is visszaugrik a patella helyére, a saját pályájára, de csak egy időre.

Vannak akik nagyon jól rá tudnak gyúrni erre az izomra is. Példa itt.

A kezelés úgy zajlott, mint a múltkor és szerintem ugyanannyira is fájt. A végén viszont nem kollagén injekciót kaptam, hanem hétköznapi nyelvezetben "zsírzót". Talán "Ostolin" névre hallgat.

Egy hónap múlva ismét kezelés, addig is torna. Az új jelszó: Vastus medialis erősítése mindenáron!

Egészen október 19-ig abban a hitben voltam, hogy minden jól alakul. Ismét jártam teniszezni, futottam, kerékpároztam, a hétköznapokban is minden úgy ment, ahogyan egy egészséges térd mellett lehet. Azon a hétfői napon viszont úgy ébredtem reggel, hogy valami nincsen rendben. Előtte három napos "hosszú hétvégén" Egerszalókon voltunk Anitámmal és a melegvízben, meg a szaunában töltöttük az időnk jelentős részét. Hazatérésünk után napról-napra rosszabb lett a helyzet. Ha ültem valahol, valamilyen formában legalább 30 percet, akkor az első induló lépéseknél nehezen akart mozdulni a lábam, kattogott a térdem és ami a legszörnyűbb dolog, naponta többször is tapasztaltam, hogy az első kattanásig megtett 1-2 lépés bizonytalan is volt. Éreztem, hogy ez így biztosan nem lehet, valaminek történnie kellett. Éppen készültem egy utazásra, ahol 12 órát kellett egy nap kocsiban ülni. Előtte azért bementem a kórháza, csináltak egy röntgent, mert már arra is gondoltam, hogy biztos kimozdultak a csavarok vagy valami ehhez fogható nagy dolog történt. A röntgen alapján viszont minden rendben, nincsen ok az aggodalomra - mondták. Pihentessem. Biztos, ami biztos, kaptam rá színes szalagot, mely amennyire lehet tehermentesítette a térdet.

Eltelt két hét érdemi javulás nélkül, így ismét a diagnosztika mesterénél, Mohácsi doktornál kötöttem ki Székesfehérváron, a Villa Medica-ban. Egyből a hőtérképes műszer elé lettem állítva, melynek az egyik monitora a páciens felé néz. Így én magam is láttam, hogy míg a jobb térdem szép sárgás zöldes színkombinációt mutat, addig a műtött térdem (a bal) piros színnel világít. Doktor úr mondta is egyből, hogy ez az egész bizony be van gyulladva. Már kérdeztem is volna rögvest, hogy ugyan mitől, de a doktor úr folytatta, hogy nemcsak ez a baj.

A diagnózis pontokba szedve:

1. Térdizület gyulladása.
2. Külső combizom le van tapadva.
3. Belső combizom hiányos, elégtelen.
4. Ráadásként pedig a térdkalács ki van mozdulva a helyéről.

Elkeseredtem ismét rendesen, kérdések tömege cikázott a fejemben, hogy miként kerültem ebbe a szituációba? Kis várakozás után a kezelő terembe kísértek, ahol "majd kapok egy kezelést". Nem igazán foglalkoztam azzal, hogy mi fog történni, türelmesen várakoztam. Megérkezett a masszőr, kérte hogy feküdjek fel a masszázságyra hasonfekvésbe. Ezt nem értettem, hogy ha nekem a térdemmel van a bajom, akkor miért hasra, de elég határozott volt emberünk, így tettem a dolgom. Egy kicsit olyan érzésem volt, mint a Hadházi kabaréban a szájsebészeten, hogy "De én csak...". Kattints ide, jót lehet rajta nevetni!.

Tehát hasonfekve leterített egy törölközővel és egy masszírozó géppel fel s alá járkált a lapockámtól a fenekemen át a vádlimig és vissza. Tíz perc után már egész jó érzés volt, de akkor meg abbahagyta. Megszólalt, hogy fordulás, kapaszkodás (vagy valami ehhez hasonló), amiből tudtam, hogy most jön a népszerűtlen része a dolgoknak. Megkezdte a külső combizom kiszedését a letapadt állapotból. Na erre emlékezni fogok egy ideig! Utána elkezdte a térdkalács külső részét is intenzíven nyomogatni, masszírozni olyan erővel, hogy szinte csillagokat láttam. Csodás érzés volt, mikor abbahagyta. 

Éppen feleszméltem, hogy vége és ismét minden rendben van, amikor megjelent a Doktor úr, kezében egy fecskendővel, mellyel körbeinjekciózta a térdem. Kollagént kaptam.

Összefoglalva röviden: Doktor úr megállapította a gyulladást, melyet nagy valószínűséggel a túl sok melegvíz és szauna okozott a wellness hétvégén. Kaptam egy kezelést amely során a masszőr fellazította a letapadt izmokat, visszaerőszakolta a térdkalácsot a saját pályájára, majd Mohácsi doktor kollagénnel körbeinjekciózta a térdem.

Szedjek minden reggel Cordyceps Rhodiola & Ginseng port egy teáskanállal (kefirbe célszerű belekeverni), szedjek egy kétdobozos kúrát a Neocartil-ből. Tornázzak, erősítsem a combizom belső részét, kerüljem a sokáig tartó meleget, lépcsőzést, futást.

Kontroll két hét múlva...

A tervezett időpontban esett az eső, így a szeptember 11-e péntekre tervezett tenisz elmaradt. Ezáltal még nagyobb várakozással a szívemben mentem e héten kedden delután az első edzésre Misi bácsihoz, a teniszpályára. Korrekt bemelegítés után elkezdtünk ütögetni, csak úgy lazán. Ebben a stádiumban Szabolcs - az egyik tenisztársam - is a segítségemre volt. Mondhatom úgy is, hogy részese volt ennek a törtenelmi pillanatnak! A végén meg is kértem arra, hogy készítsen egy jó képet ebből az alkalomból: 

Az edzés elején nagyon darabosan ment minden. Aztán Mihály az edzőm megfogta a dolgok pszichológiai alapjait. Megnyugtatott, kérte, hogy nagyobb távolságot hagyjak a labdának, hosszabb mozdulatokkal üssek, gondoljak a tánciskola lépéseire és úgy szökkenjek szépen kicsiket jobbra és kicsiket balra. Nagy örömömre ettől minden megváltozott! Kifinomult, könnyed és hosszan kivezetett mozdulatokkal ütöttem a tenyerest is és a kétkezes fonákot is. Hiba százalékom korábbi önmagamhoz képest nem volt magas, alig látszott a hosszú kihagyás. A végén gyakoroltuk a szervákat is. Erről csak annyit mondanék, hogy ennek a fejlesztése még kemény munka lesz. Összességében 45 perc játék alatt 341 ütést regisztrált a szenzorom. Elégedetten es boldogan tértem nyugovóra este. Másnap reggel aztán éreztem az izomlázat mindenütt, ami eddig a gyógytornák és a kerékpározások után kimaradt. Látszik, hogy más típusú izomcsoportok lettek "könnyedén" megdolgoztatva.

Egy nap pihenő után (reggel azért voltam még gyógytornán) ismét teniszedzésre jelentkeztem és ott folytattam, ahol két napja abbahagytam. Az edzés statisztikai adatai itt jól látszanak, köszönhetően a ZEPP szenzornak.

Látható, hogy a különböző ütés típusok esetében a labda az ütő mely részével találkozik:

Ez mutatja, hogy milyen ütősebesség jellemző a szerva, tenyeres és fonák ütéstípusoknál:

Itt pedig az látszik, hogy a második edzésen a 473 ütésből 73% volt tenyeres, 19% fonák és 8% a szerva:

A rehabilitációs programom végéhez hozzátartozik, hogy az elmúlt két hétben futottam kétszer 6 és egyszer 3 km-ert, valamint kerékpároztam egyszer 6 és egyszer 15 km-ert az alábbiak szerint:

Érzem, hogy erre is szükségem van még az erősítéshez. A bal lábam javul, erősödik de a vádli lemaradása még szembetűnő. Erre kell most nagyon odafigyelni és ebből a megfontolásból teniszmeccset egyelőre nem vállalok, hanem csak pötyögést, könnyed "teniszezgetést". Szeretném kerülni a váratlan és hirtelen mozdulatokat, nehogy a túlzott lelkesedés vagy a versenyszellem magával ragadjon és túlzott kockázatvállalás legyen a vége. Nem használok térdszorítót. Azt az álláspontot sajátítottam el, hogy a térd legyen megerősítve belülről kemény munkával és akkor nincsen segédeszközre szükség. Terveim szerint az első nehány tétmeccsre fogom csak felvenni, addig meg vigyázok. Ez is - mint sokminden más is - fejben dől el! Misi bácsi szerint egyébként a pályán játék közben megvalósított erős önkontroll az egyik erősségem, melyet a tenisz párharcok pszichológiai területein jól tudok kamatoztatni. Főként akkor, amikor éles helyzetbe kerülök. Tetszik, hogy ezt mondta!

Összefoglalva elmondhatom, hogy gyorsan eltelt ez a rehabilitációs időszak. Sok edzésmunkával, céltudatosan. Örülök, és hálás vagyok, hogy meg tudtam élni az apró lépések örömeit, tudtam ezekből erőt meríteni. Köszönöm a Jóistennek, hogy átsegített ezen a nehéz időszakon. Köszönöm a velem foglalkozó, engem tanácsoló, kezelésben részesítő egészségügyi dolgozóknak, bíztató, bátorító és időnként mosolyogva elviselő családtagjaimnak, munkatársaimnak, sporttársaknak, barátoknak hogy mellettem álltak, bíztattak és a körülmények alakításánál - lehetőségük szerint - figyelembe vették a céljaim támogatását.

Ez az esettanulmány bizonyítja, hogy meg lehet csinálni! Aki most úgy olvassa a blogot, hogy műtétre vár, vagy épp most műtötték, remélhetőleg tud erőt meríteni a leírtakból, az ajánlott és belinkelt hivatkozásokból. Kívánok számukra gyors és eredményes felépülést!

Én célba értem e blog definiált céljait illetően és köszönöm, hogy történetemet megoszthattam!

Soli Deo gloria

Nem gondoltam volna két héttel ezelőtt (akkor éppen a futás miatt keseregtem), hogy áttörésszerű élmény lesz a következő mérföldkő teljesítése. Miután megtaláltuk a megoldást a gyógytornán és miután sikerült átállni és fókuszba helyezni a vádli erősítést, elengedtem ezt a témát. Most hétvégén jött a gondolat, hogy a hétvégi mozgást úgy szervezzem, hogy először kerékpározom, majd rögtön utána megpróbálok futni, kocogni. 

Szombaton este a nagy meleg végén elindultam egy 13 km-es körre kerékpárral. A részidőket hallgatva egyre inkább motivált a következő csúcsdöntés lehetősége. Ebből adódóan nem is lazítottam, hanem a végét is "megnyomva" ismét csúcsot döntöttem a 13,78 km-es szakaszon:

Hazaértem, kifújtam magam, ittam, nyújtottam és elindultam futni. Egyedül - csupán zenei kísérettel - homokon, füvön, útpadkán, kerülve a szilárd burkolatokat. Fájdalom nélkül, diszkomfort érzés nélkül. Szinte alig tudtam elhinni! Hála Istennek! Kettő km-ert futottam, 6 perc 19 másodperces kilóméterenkénti időkkel. A végén alig kaptam levegőt, izzadtam, mint még soha és elöntött az eufória!!! Fantasztikus érzés volt! Futni szabadon, teljesíteni egy kitűzött távot, érezni a szabadságot, érezni az önfeledt mozgás örömét és a távolság teljesítését!

Vasárnap reggel különösebb izomláz nélkül ébredtem és már nagyon vártam az estét, a következő edzést. Úgy döntöttem, hogy a futásra koncentrálok, így nem megyek kerékpárral túl sokat és túl gyorsan. 10,63 km-ert tekertem, 26,55-ös átlaggal hoztam be a "gépet". Öt-hét perc pihenőt követően Anitámmal vágtunk neki közös futásunknak. Én diktáltam a tempót és határoztam meg az útvonalat. Meleg volt, de azért jól ment, nagyon jól ment. 3,76 km lett a vége, 6,04 min/km átlaggal. Nagy lépés előre! 

Erre jártunk:

Itt a részletek, melyről jól látható, hogy a második szakaszban még gyorsultunk is:

A múltban kutakodva arra a megállapításra jutottam, hogy érettségi óta (ennek bizony már több, mint 23 éve!) nem futottam egyhuzamban ennyit! Ismét csodás érzés volt a célba érni, és otthon megpihenni.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ma reggel alig tudtam kikelni az ágyból! Mindem porcikám jelezte, hogy történelmi dolog történt tegnap este. Nincs fájdalom, nincsen sérülés/húzódás, csupán az a szép egészséges izomláz. A terveim szerint ma nem futok, de a heti háromszori ritmusra ráállok.

A hétvége edzéseit összefoglaló adatok:

Aki a mai bejegyzés alcímét olvassa, láthatja, hogy ez a nap a kitűzött rehabilitációs időszakom utolsó tervezett napja. Két hete még magam sem gondoltam volna, hogy itt fogok tartani. Elégedett vagyok, sikerélményem van. A fő cél elérése - a teniszpályára való visszatérés - már karnyújtásnyira került. Jól átgondolva ennek részleteit - ha Misi bácsi, az edzőm is éppen ráér - akkor 2015. szeptember 11-én pénteken lesz az első felkészítő-alapozó edzésem a teniszpályán. Az a nap - ha a Jóisten is éltet - éppen a műtét után hat hónappal és hat nappal fog felvirradni! Ez tetszene és ezzel elégedett is lennék. Tegnap újragrippeltem a frissen húrozott teniszütőmet, az udvaron ütöttem is vele párat. Érzem, hogy nagyon jó lesz! Már két teniszes rendezvény is előjegyzésre került a naptáramba, októberi időpontokra. Összeírtam azon teniszbarátok névsorát, akikre számíthatok. Több, mint egy tucat...

Ha a többi célt nézzük - melyek azért születtek, hogy a rehabilitációs időszakot színesítsék és értelmes területeken tudjak előre lépni - azokkal is elégedett vagyok. A fényképezés egyre tudatosabb, a 640 km-es távolság már rég hátrahagyva, a hátúszás is haladós, csak a mozgáskoordináció még nem esztétikus, de ez még belefér.

Jó érzés, hogy már itt vagyok a kapuban!!!

Két hét szabadság után a héten tértem vissza. A szabadság alatt a tengerparton - a homokban - kocogtunk a szokásos módon, különösebb gond nélkül. Hazatértünk, itthon is próbáltam, de nem sikerült (biztos a tengerpart hiánya az oka). A kerékpározás megy, nagyon jól megy, de a futás nem. Talán ma megfejtettük az okokat a gyógytornán, de még ne szaladjunk ennyire előre.

Most inkább koncentráljunk a sikerekre: A legutóbbi kerékpáros rekordomat kétszer is megdöntöttem az elmúlt napokban, ráadásul 12 óra különbséggel. Nagy fegyverténynek tartom, hogy múlt vasárnap este sikerült a 22 km-es távon elérni a 27,84 km/h átlagsebességet, majd másnap reggel - munkába menet - ezt tovább javítani: 9,3 km-en 27,98 km/h átlagsebesség. Ebből azt vontam le, hogy az erőnlét rendben, ha párhuzamos terhelés van a lábaimon, akkor ez meglátszik az eredményekben is, vagyis mérhető.

El is készültem a kerékpáros kitűzött célommal, 80 nap alatt teljesítve a 640 km-es távot! A mobilos alkalmazásom ezzel a képpel köszöntött ebből az alkalomból:

Ma gyógytornán górcső alá vettük ezt a futás dolgot. Arra jutottunk, hogy alapvetően a bal vádli gyengesége okozza a diszkomfort érzést és a folyamatos biccentést kocogás és futás közben. És az a nagy helyzet, hogy a bal vádli erősítésére nem jók a párhuzamos gyakorlatok, így a kerékpározás sem!!!

Miután megértettem a dolgok állását, magamban azt mondtam, hogy "újratervezés". Valószínű azért jutott eszembe ez a szó, mert a nyaralásra jövet menet, sokszor hallgatták a gyerekeim Pintér Bélától ezt az újratervezés számot. Katt ide, megéri! Most, hogy írom ezeket a sorokat eszembe jutott egy másik videó is, mely azt boncolgatja, hogy a reklámok, az átélt audióvizuális élmények, hogyan hatnak ránk, hogyan hatnak a gondolatainkra, döntéseinkre. Ez egy 10 perces anyag, melyben Vágó István a meglepett alany. Nem tudom, hogy igaz-e mindez, de azt hiszem, hogy lehet benne valami... Katt ide, ha érdekel!

Az új terv a következő: A teniszpályára való visszatéréshez elengedhetetlen a bal vádli erősítése, ehhez pedig az asszimerikus gyakorlatok végzése. Lesz kerékpározás, de nem annyi, mint eddig. Folytatódik a gyógytorna hetente kétszer, de a fókuszba a vádli kerül és természetesen folytatódik a heti kettő erőnléti edzés is. Az új jelmondat tehát: Egy hónap intenzív erősítés, majd irány a pálya!

A címben szereplő felirat fogadott ma reggel a munkahelyemre történő megérkezéskor.

Hétfő reggel egy rövid éjszaka, egy mozgalmas hétvége és előtte két nap szabadság volt a hátam mögött. Mégis sikerült ismét csúcsot dönteni! Pedig a legutóbbi alkalommal azt gondoltam, hogy jó ideig az a 26-os rekord meg fog maradni (26,66 km/h átlagsebesség, megtett távolság 9,2 km), de ma reggel ismét sikerült, ismét nyertem valamit! Ennyire siettem volna a munkába? Nem igazán, bár egyetértek azzal, hogy ha az ember szereti a munkáját az nagy áldás és ilyenkor a munkába járás, bejutás is elég nagy vonzerőt jelent néhány nap kihagyás t követően, de itt most nem ez volt a fő kiváltó ok. Sokkal inkább az, hogy nem volt szél, jól sikerült az első 2-3 km, kicsi volt a forgalom és mivel minden megtett egész km után hallottam a részeredményeket, a motivációt az egész távon végig aktív állapotban tudtam tartani. A városban a kereszteződéseknél is szerencsés voltam, és hipp-hopp, megszületett ez az eredmény, melyre büszke vagyok. Úgy érzem, hogy a versengés mindig megjelenik az életemben. Ha nem lehet labdát kergetni vagy püfölni, akkor keresek mást!

A kitűzött cél 80%-a teljesítve van, és már csak 129 km van hátra.

Napról napra érzem az erősödést, az utóbbi két hétben már többen meg is jegyezték, hogy a mozgásomon, a járásképemen nem is látszanak a "műtéti nyomok". A múlt héten a teniszütőmet elküldtem húrozásra és fejben már a visszatérésre gondolok! Terveim között szerepelt, hogy az első edzőmeccset a műtét 6 hónapos fordulónapján kellene játszanom, de ez másirányú elfoglaltság miatt - nagy valószínűséggel - nem kivitelezhető. Ez mellett, elkezdtem sorra venni a lehetséges edzőpartnereket is...

Amikor négy hónapos műtött lettem, lehetőségem adódott felkeresni egy erőnléti edzőt. Az EDZŐ (csupa nagybetűvel), egy aktív sportolók rehabilitációjára is szakosodott szakember. Én egy kicsit kilógok a portfoliójából elsősorban a 41 éves életkorommal és a szabadidősportos múltammal és reményteli jövőmmel, mert főként élsportolókkal dolgozik. Nagy élmény volt az első alkalom! Egy gátfutó és egy kézilabdás - szintén rehabilitáción lévő, de a folyamatban lényegesen előttem járó - sportolóval kerültem egy csoportba. Egészen pontosan Ők járnak hetente ötször, én meg hetente egyszer vagy kétszer csatlakozom hozzájuk. Először azt gondoltam, hogy én majd gyorsan megtanulom a hatékony és szép futás alapjait, aztán mehetek a dolgomra. Ezzel szemben egy komoly, gimnasztikával, mozgáskoordinációval, erőnléti feladatokkal teletűzdelt edzésprogramban találtam magam. Sok olyan feladat volt, melyeket utoljára szakközépiskolás koromban, testnevelés órán csináltam. Na ennek már pont 25 éve, azaz negyedszázada! Döbbenetes, hogy ezt a számot én írom le. Rohan az idő, bizony nagyon rohan... erről a témáról írtam már itt, éppen anyáknapján.

Rendkivuli módon el tudok fáradni az edzéseken. Élesen látom a jelentős különbséget a hajlékonyságban, kötöttségben, mozgáskultúrában és nem utolsó sorban az erőnlétben.  Az edzéseken itt is alap a vádli és a combizom erősítése, de markánsan megjelenik a törzserő fokozása is, mely atlétáknál kulcsfontosságú jelentőséggel bír. Lehet, hogy ciki, de én itt hallottam ezt a "törzserő" kifejezést életemben először.

Az első kocogásra mezítláb, gyönyörűen gondozott gyepszőnyegen került sor. Tartottam tőle, korábban mindig utáltam mezítláb focizni, szaladni, de még sétálni is. Ez az érzés viszont teljesen más volt! Felszabadult, kötetlen és örömmel teli volt minden lépés. Először csak 60-80 métert kocogtam egyhuzamban. Volt, amikor éreztem szúró és kellemetlen fájdalmat, mely néha még most is megvan. Ilyenkor megállok, "belesétalok" és 20-30 lépés után ismét kocogok, de már fájdalom nélkül. A térdem azért érzem folyamatosan, minden lépésnél, minden terhelésnél. Nem fáj, de érzem. Arra gondolok, hogy a térdem körüli izmok komoly munkára vannak fogva, és vagy az izomláz, vagy a munka hatása ez az érzés. Nem kellemetlen nagyon de a jó hir, hogy múlik. Egyre múlik, egyre kisebb.

A tegnapi edzésen összeségében legalább két kilométert kocogtam, illetve futottam. Nem egyszerre természetesen és nem is egyenletes intenzítással. Úgy érzem, hogy most kapcsoltam egy újabb fokozatra a felépülést illetően. Újabb mérföldkő: Ismét futok!

Mostanában, hogy a gyerekek sokat táboroznak, többször is tudok kerékpárral menni dolgozni. Ilyenkor egy ideális és sportos napom így néz ki:

• 6:30-kor kerékpárra pattanok és 22-23 km/h átlagsebességgel betekertek a gyógytornára, mely 11 km távolságra van az otthonomtól.
• 7:00-tól tornázom, 7:40-től gyógymasszázs kezelést veszek fel.
• 8:15-re bent vagyok a munkában, ezt az utat is kerékpárral teszem meg (újabb 1km).
• 17:30-ra megyek edzésre (újabb 1km), ahol 18-30-ig vagyok, majd pedig irány haza kerékpárral, mely újabb 10km.

Volt már részem egy-két ilyen napban és ilyenkor mindig azt éreztem, hogy most aztán igazán megteszek mindent a felépülésem érdekében és ezt nagyon jó érezni! Ma egyébként éppen azon gondolkodtam, hogy egy kicsit több pihenőt kell beiktatnom a regenerálódás érdekében. Meghajtottam magam a tegnapi edzésen, majd hazatekertem. Ma betekertem gyógytornára, ott is meg lettem "kínozva" alaposan, és most azt érzem, hogy erre a hétre kifáradtam, elfáradtam. De nem baj, a lényeg, hogy tapasztalom a fejlődést és ez tetszik. Előttem lebeg az első teniszmeccs, amihez kell az erőnlét, kell a koordináció, kell az erős térdízület! (Fontos üzenet: Kell majd egy ellenfél is!)

Ha visszapillantok a kitűzött célokra - melyeket még február 27-én, a lesújtó diagnózis feldolgozása kapcsán tűztem ki - akkor ez a helyzet, ez a mai státusz:

1. Fotózás manuális módban: Sínen van, pár képet megosztottam, jol halad, elégedett vagyok.
2. 640 km kerékpárral: A cél teljesítése 445 km-nél jár, mely több, mint 68%!
3. Hátúszásból nagy a lemaradás, de már egyeztetésben vagyok az oktatóval...
4. Visszatérés a teniszpályára: Jól haladok, elégedett vagyok, jövő héten már viszem az ütőmet húrozásra, utána meg rögzítem a szenzort az ütő végére!